A beszámoló első részét itt olvashatjátok.
Előzmények
2018-ban a legfőbb célkitűzésem az volt, hogy kvalifikáljam magam a felnőtt Skyrunning Világbajnokságra. Egészen addig, amíg január-február környékén felhívott Németh Csabi telefonon, hogy érdekelne-e a Skyrunning Ifjúsági Világbajnokság. Elsőre kérdőre vontam, hogy én indulhatok-e 23 évesen ezen a versenyen, de kiderült, hogy az U-23-as kategóriában indulhatnak 1995-ben születettek. Természetesen igent mondtam és onnantól kezdve teljesen erre a versenyre fókuszáltam.
Január közepétől-végétől kezdve jó formában voltam, de februárban egy Allaga Tomival, Németh Csabival és Szabó Áronnal futott havas hosszú edzés után azt éreztem, hogy az addig sem jó állapotú manduláim megadják magukat. 3 hét következett mozgás nélkül, antibiotikumokkal fűszerezve.
Ezután nagyon motiváltan, talán túl motiváltan vágtam neki az edzéseknek. 6 erős edzés hetet követően ismét formába lendültem, viszont elkezdett fájni a térdem. Az utolsó lökést a Szarvasűzők váltófutóverseny adta meg, ahol nagyon jól ment a futás, de a rá következő naptól kezdve pihenő várt rám, mert elérte a térdfájás a kritikus szintet.
Orvosok sora következett. Az első a Sportkórházban kézrátétel után fél év kényszerpihenőre küldő orvos volt, aki azt mondta porclágyulásom van… A második orvos nem tudta mitől fájhat, de azt mondta, hogy rövidebb pihenő után rendbe kell, hogy jöjjön. Ekkor javasolta Szabó Gabi egy gyógytornász ismerősét, Csáki Enikőt, aki szintén futó.
Az első alkalommal fény derült néhány turpisságra: a jobb combomban az izom meg volt rövidülve, a térdeim gyengék és némi gerincferdülés is volt. Elvégeztetett velem egy tesztet, ahol a lábszárnak és a combnak derékszöget kellene bezárnia normális esetben. Az én esetemben ez majdnem 180 fokot jelentett, azaz szinte vízszintes volt a lábam. Pár alkalom során egyre bővülő gyakorlatsort rakott nekem össze, illetve az aktuálisan fájó pontokat megmasszírozta.
A kényszerpihenő közben begyulladt ismét a mandulám. Legalább 3 fül-orr gégészt kérdeztem meg februárban, hogy nem-e érdemes kivetetni, mert nem szeretnék rövid időn belül visszamenni, ha újra begyullad és mindegyik azt válaszolta, hogy nem érdemes. Pedig az lett volna.
Ekkor már nem volt kérdéses, ki kellett szedni a mandulákat, csak várni kellett, amíg elmúlt a gyulladás és utána kellett pár hét, mire műthettek. A térdfájásban is szerepet játszhatott a gyulladás, de ezt már sosem tudjuk meg.
Egy szó, mint száz, áprilistól júniusig nem az edzés volt a legtöbb, amit a világbajnoki részvételemért tehettem, hanem a felépülés.
A május 16-ai műtétig minden nap nyújtás-erősítés-hengerezés volt a program, kevés és könnyű edzés mellett, miután a gyulladás lement.
A műtétet 2 hét tömény szenvedés követte, esélytelen volt, hogy egyáltalán mozogni tudjak, aztán fokozatosan elkezdtem edzeni, de még fájt a torkom. Innentől számítva 9 hetem volt a Világbajnokságig. 6 héttel előtte tudtam elkezdeni a megszokott heti 100 kilométer feletti futóadagot. A két kulcsedzés a pályán végzett résztáv volt és legalább egy szintes futás. A szintes futást a világbajnoki pályához hasonló meredekségen végeztem, hétről-hétre magasabb ismétlésszámmal. A futások a résztáv és egy-két aszfaltos verseny kivételével mind terepen történtek.
A felkészülés legnehezebb része mégis a napi minimum egy óra nyújtás-erősítés-hengerezés volt, amit a térdem érdekében végeztem el.
A Veritkál versenyszámra is készültem, de a Skyon szerettem volna igazán jót menni, az jobban fekszik nekem, illetve a kombinált versenyben is jóval nagyobb a súlya.
Pályabejárás
A Vertikál és a Skyrace között volt egy nap pihenőnk szombaton, ami mégsem volt pihentető. A péntek délutáni versenyt követően későn kerültünk ágyba, másnap pedig korán érkezett értünk a busz, ami felvitt a rajtközpontba.
Onnan felvonóval mentünk fel a Vertikál pálya céljáig, mivel a Skyrace eleje ugyanazon az útvonalon indult. 2136 méterről kezdtük meg a pályabejárást. Tovább emelkedtünk 2342 méterig, majd leereszkedtünk 1850-re.
Ekkor el kellett döntenünk, hogy meg szeretnénk-e mászni a következő hegyet, aminek a csúcsa 2533 méter magasan van. Ebben az esetben egy 3 órás pályabejárás elé néztünk a verseny előtti nap, ami elsülhet jól is, de vissza is üthet.
Ketté váltunk. Luca és Balázs ment a rövidebb táv útvonalán, mi pedig úgy döntöttünk Levivel, hogy megnézzük azt a bizonyos köteles részt Csabival.
A csúcson épp csak egy fotót volt időnk készíteni. Elkezdett dörögni az ég és felhőköd vett minket körül, úgyhogy az addigi nyugis menet hirtelen sietős lett lefelé.
Az utolsó „kis” csúcsot kihagytuk, oldalról kerültük a felvonóig.
12,8 kilométer lett összesen, 881 méter szintemelkedéssel. Nettó 2 és fél, bruttó 3 óra.
Gran Sasso Skyrace® (22,6 kilométer, 2216 méter szintemelkedés)
Kötelező felszerelés volt az esőkabát és egy nagyobb méretű chip. Volt nálam esőkabát, de Csabi kölcsönadta a sajátját, mert az sokkal kisebb helyet foglalt. A chippel együtt betettem a Dynafit Vertical Shorts hátsó középső zsebébe, így a két oldalsó zsebébe elfértek a géljeim. Jobb kezemen Garmin, bal kezemen Salomon kézikulacs, amivel meg tudtam oldani a teljes frissítésemet. Cipőnek a tavalyi Hegyifutó Világbajnokságokon jól bevált Dynafit Vertical Prot választottam, csak az ezévi kiadást.
A Skyrace párszáz méterrel lentebbről indult, mint a Vertical Kilométer, hogy a mezőny szétszóródjon, mire a szűkebb útra, majd az egysávos ösvényre ér.
A rajtnál előre álltam, hogy éppen annyit essek vissza az egysávos részig, ahol a saját tempómban tudok menni és ne kelljen az elején sprintelni a pozíciókért.
Rajt után a Vertikál pálya rajtjához érve vettük észre, hogy megvariálták az elejét és egy szélesebb úton futottunk, mielőtt visszacsatlakoztunk a Vertikál pályára. Jó pozícióban voltam, páran még estek-keltek az első egy-két kilométeren, hogy megelőzzenek, de igazából semmi értelme nem volt.
Nagyjából 40-50. hely körül lehettem. Innen szerettem volna előrébb jutni úgy, hogy engem már ne nagyon előzzenek.
Farkas Balázs eleinte előttem volt, de lassan utolértem, majd beállt mögém. A csapattaktika az volt, hogy Balázzsal együtt érünk fel a hegy tetejére és lehetőség szerint eljön velem addig, ahol a hosszabb és a rövidebb táv ketté válik, illetve Iván Levi is jön, ha jó a tempó.
Kijoggoltam az elejét, azonban egy-két helyen a Vertikállal ellentétben belesétáltam. Egyrészt, mert nem volt indokolt a futás, másrészt, mert folyamatos sorban haladtunk és így takarékosabb volt a haladás.
Néha megszakadt előttem a sor, de minden egyes alkalommal visszaértem saját tempóban.
A második kilométertől kezdve elkezdtünk előzgetni. Balázs időközben saját tempóra váltott és leszakadt, viszont láttam, hogy Levi nincs messze. Próbáltunk egymásnak segíteni, hogy mit, hogy csináljunk.
A frissítőpont a Vertikál pálya céljától nem messze volt a felvonónál, ahol Németh Csabi beadta az előre megbeszélt frissítőt, így egy pillanatra sem kellett megállnom. 4 kilométert és 1000 méter szintemelkedést ezzel le is tudtunk 50 perc alatt.
További 2,5 kilométer várt hasonló meredekséggel, aminek a nagyrészét (egy-két lépcsős rész kivételével) ki lehetett joggolni. Voltak turisták bőven, de a többségük szó nélkül félreállt és szurkolt. Ezen a részen is egyre jobb pozícióba kerültem az előzésekkel.
A hegy tetejére érve láttam, hogy Levi nincs nagyon lemaradva, ezért óvatosan kezdtem meg a lefelét, hátha fel tud zárkózni és tudunk együtt dolgozni.
Bár érzésem szerint kicsit erősen kezdte meg a lefelét, de legalább hamar utolért. Előre ment, vezetett, majd a frissítőnél megállt inni. Ekkor mondtam, hogy előre állok, figyelje a lépéseim és megnyugtatom a tempót. 3:50 körüli tempóval csorogtunk le, miközben 2-3 embert megelőztünk.
A két táv elágazása más helyen volt, mint azt a pályabejárásnál gondoltuk, de szerencsére volt ott irányítóember. Bemondták, hogy 22. hely, amit azóta sem tudunk, hogy pontosan mire értették… Egyébként ennél a pontnál futott rossz irányba a 3. helyen futó brit srác…
Elértük a második hegy lábát és ráálltunk egy 4-5 fős vonatra. Mivel Ők már sétáltak, én pedig joggoltam, ezért a füvön átvágva előztem meg az egész sort. Levi még ment egy darabig mögöttük, aztán kezdett leszakadni tőlem okosan, fokozatosan.
A felfelé első része inkább volt sétálós, miközben újabb futókat értem utol és előztem meg. Ezt követte egy hullámos rész, ami egész jól futható volt. A frissítőnél nem volt szerencsés, hogy az asztalról kellett elvenni a poharakat egy leejtős részen.
A hegy vége meredek, még sétálva is nehéz felfelé volt, amit egy sziklás-köteles rész követett. Még a köteles rész előtt sikerült megelőznöm egy japán és egy cseh srácot.
A kötél meglehetősen sokat segített, egész jól tudtam haladni. Az előző napi pályabejárásnál még nem volt kirakva kötél, akkor bizony volt egy-két rész, ami előtt fél percet gondolkoztam, hogy na itt hogy jutok fel?
A csúcson kisebb tömeg szurkolt, illetve kamerával vették a versenyt. Nagyon nem akaródzott futni, de a kamera előtti részen kierőltettem magamból valami futáshoz hasonló mozgást, majd sétáltam pár lépést és frissítettem a ponton.
A lefelé vezető út elején egy ember a kutyáját szorította, éppen csak ki tudtam kerülni, majd ismét következett egy köteles rész.
Itt a kötelet inkább hátránynak éreztem, mint előnynek, mivel ha belekapaszkodtam, eltávolodtam a sziklafaltól és instabillá vált a pozícióm.
Hátra nézve egyszer csak arra eszméltem, hogy őrült tempóban futva! jön a köteleken a cseh srác, alig tudtam hirtelen a sziklához húzni magam a kötéllel, hogy át tudjon fogni rajtam.
Semmi kockázatot nem vállaltam még a köteles rész után sem, mert az is technikásabb lefelé volt, de tudtam, hogy síkabb rész követi, ahol lehet haladni.
A sík részen sikerült egyszer lecsúszni oldalra az ösvényről, de nagy mentéssel nem lett komoly baj belőle. Volt egy-két rész, ahol kanyargós és egyenes út is volt, de az egyenesre valamiért keresztbe volt húzva a szalag. Többször körbe mentem, de az egyiknél átvitt a lendületem egyenesen.
Megelőztem egy japán srácot és az utolsó emelkedőn elkezdtem közeledni a kötélzsonglőr cseh fiúhoz. Az emelkedő inkább hullámzott, de folyamatosan felfelé haladt és nem tudtam, hogy mikor lesz vége. (ezt a részt hagytuk ki a pályabejárásnál) Szerencsére nem nagyon kellett belesétálni, talán egy 50 méternyit.
A távolból hallottam, ahogy Csabi szurkol Lucának a megbeszélt helyről, de nem láttam. Aztán feltűnt és pont ekkor előztem vissza a cseh srácot. Csabi mondta, hogy a jobb oldalt menjek, de rosszul értelmeztem és felmentem egy felesleges puklira. A cseh srác követett.
Sikerült némi előnyt összeszednem az utolsó lefelé előtt. Azt hittem egy kategória vagyunk és én vagyok a gyengébb lefelé. Rengeteg visszafordító kanyar volt a köves lefelében. Az egyenesekben felgyorsultam, a kanyarokat viszont a cseh srác vette ügyesebben, de úgy tűnt tartom az előnyöm.
Ismét a Vertikál pálya tetejére értünk és egy lépcsőre fordulva, ahogy kapaszkodtam a korlátba, beakadt a kézikulacsom és oda lett az előnyöm nagy része.
Szinte együtt kezdtük meg a talán legtechnikásabb lefelét. Út alig, ellenben nem szenvedett hiányt kövekben és fűcsomókban. Óriásit meccseltünk, mindketten fenéken csúszva estünk-keltünk. Egy elágazásnál, ahol irányító ember is állt, jobbra sárga jelek, balra pirosak voltak. Nem tudtam hirtelen merre, elindultam a piroson, de kérdeztem közben, hogy merre. Két bizonytalan irányváltás, közben a cseh srác megelőzött, de legalább a pályára visszakerültem. Ekkor mindketten elengedtünk pár nem túl szép angol szót, nevettünk, majd megkérdezte, hogy milyen kategóriában vagyok. U-23. Visszakérdeztem: És Te? Youth B. Mondtam neki, hogy bíztam benne, hogy ezt válaszolja, mert ha nem, akkor kergetőzhettünk volna a célig. Megelőztem és akkor láttam utoljára.
A leejtő aztán inkább tűnt emelkedőnek és jelzések hiányában elbizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e. Mikor elkezdett ismét leejteni és jött a frissítőpont megnyugodtam. Nem sokkal később mondta egy turista, hogy 4 kilométer van hátra. Néztem az órám, már csak 3-nak kellene lennie.
Valóban 4 volt, és stravan számolva 60-nál is több visszafordító jutott erre a szakaszra. Nem véletlenül nézett ki a sarkam úgy ahogy, megviselte a fékezés. Fájt, fájt, de összeszorítottam a fogam, mert egyébként jó állapotban voltam, nem volt fáradtságérzetem.
A vége előtt nem sokkal feltűnt előttem egy görög srác. Kategóriáját nem tudtam és mivel nem voltam biztos benne, hogy hogy lesz a vége, nem vártam az előzési lehetőségre, hanem az egysávos ösvényen kíméletlenül előztem úgy, hogy átvágtam a dzsindzsáson.
Az aszfalton váltott mögöttem egy fokozatot, de így is nőtt az előnyöm, úgyhogy a végére kényelmes lett a befutóm.
15. helyen érkeztem célba (2:55:31), és ezzel a kombinált versenyszámban, amit a Vertikál és a Sky összideje alapján hirdettek, egy 13. hellyel gazdagodtam.
Kategóriám legjobbjának a Skyrace teljesítéséhez 2 óra 28 perc 57 másodpercre volt szüksége. Érdemes lesz a dobogós arcokat megjegyezni...
Bár szerettem volna jobb eredményt elérni, az előzményeket tekintve nem érzek csalódottságot és maximálisan elégedett vagyok azzal, hogy 6 hét kemény edzéssel sikerült ezt a szintet elérnem. A legnehezebb májusban volt elhinni, hogy egyáltalán rajthoz tudok majd állni.
Ehhez rengeteg támogatást kaptam, amiért szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki kicsit is segített. Kittinek, a Családomnak. Szász Lacinak és az edzőtársaimnak. Szabó Gabinak, hogy általa rátaláltam Enikőre, akinek szintén óriási köszönettel tartozom, hogy rendbe tette a térdem. Csillag Doktor Úrnak, hogy eltávolította a manduláimat. Németh Csabinak a Világbajnokságon végzett munkájáért és segítségéért, illetve a Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetségnek a lehetőséget, hogy részt vehettünk ezen az eseményen. És nem utolsó sorban támogatóimnak: Alpinrun, Dynafit, Garmin.hu, Team Out There.
Németh Luca szoros versenyben ismét a dobogó harmadik fokára állhatott fel és ezzel a kombinált versenyszámban is harmadik helyezést ért el. Farkas Balázs 13., Iván Levente 17. helyezést ért el a Skyracen. A kombinált számban Balázs 12., Levi 17. lett.
Mivel a repülőnk csak hétfő este indult, ezért egy kis városnézésre is jutott időnk Rómában.
