Januárban végre elkezdődött a biatlon szezon is, miután a november végi és a decemberi versenyeket törölték. Utoljára ugyan december 20.-án álltam sífutólécen, de az ünnepek alatt és után otthon is minőségi munkát tudtam végezni sírolleren, így bizakodóan vártam a versenyeket. Az IBU Kupa sorozat első állomására Arberba, Németországba érkeztünk. Az utazás előtt kellett csinálnunk egy COVID tesztet Magyarországon, majd az érkezés után az IBU által felállított laborban ismét teszteltek minket. Mivel mindkét teszt negatív lett, ezért megkaptuk a rajtengedélyt.

Az arberi nem a legegyszerűbb pálya, főleg, hogy a verseny előtt és közben is havazott, amitől egyre lassult a hó. Az első versenyre nem is tudták megnyomni rendesen, így enyhén hullámos, buckás volt a talaj, ami nem kedvezett a haladásnak. A sím lefelé jól csúszott, de a kikásásodott felfelében nem tudtam jól haladni vele. 

Valószínűleg a sötétedés miatt 2,5 kilométeres körökön kellett megtennünk a 10 kilométert, mert a 3,3 kilométeres kör nagyrészt az erdőben halad. Ennek megfelelően a verseny elején dupla kört kellett futnunk. Egy új szabály miatt csak a hármas és a négyes csoport közül választhattunk a rajtoltatásnál, ami elég kellemetlen tud lenni 148 indulónál.

A sítesztelésnél egy olyan sím lett a legjobb, ami amúgy nem igazán megy jól, ráadásul nemrég a talpa is elkezdett leválni, így nem voltam túlzottan elégedett a síválasztással, de sajnos a többi sím még annyira sem ment. Ez egy olyan dolog, amit el kell fogadni, mert nem tudok tenni ellene.

130-as rajtszámmal indultam. Próbáltam lendületesen kezdeni, de már az elejétől éreztem, hogy nem úgy haladok, ahogy kéne. Mindenesetre igyekeztem tartani a tempót a második körre is. Fekve hármat hibáztam, ráadásul a büntetőkör sem a legkedvesebb arcát mutatta, mert majdnem fél percbe telt egy kör. 

Kicsit megtörve vágtam neki a harmadik körnek, de legalább a táv felén már túl voltam. Állva azonban ismét hármat hibáztam, így a jó versenyt el is felejthettem. Az utolsó körön kicsit felpörögtem még, hogy lássam mennyire tudom kifutni magam, de a célbaérkezésnél láttam, hogy bizony a futás is nagyon gyengére sikeredett. A lövészet olyan volt amilyen, leginkább a futás miatt voltam elkeseredve, mert nem ezt vártam.

Két nappal később következett a második verseny, ismét 10 kilométer sprint. Próbáltam az előző versenyt elfelejteni, és arra gondolni, hogy milyen jó formában voltam előtte és mennyire jól sikerült a felkészülés. Meg egyébként is, annál az eredménynél csak jobbat mehetek. Hát nem így lett...

A második sprintre tovább nőtt az indulók száma, 161-en szerepeltünk a rajtlistán. Mivel ismét csak a negyedik csoportból indulhattam, ezért 158-as rajtszámmal vágtam neki a versenynek. Az előző versenyhez képest annyi változott, hogy nem 30, hanem 20 másodpercenként indultunk, így időbelileg hamarabb sorra kerültem. 

Ismét ugyanaz a sím ment a legjobban, már amennyire azt egyáltalán jónak lehet nevezni. Felfele konkrétan nemhogy csúszott, hanem inkább tapadt. 

Rögtön a verseny elejétől próbáltam erős tempót diktálni. Az első köröm még így sem volt az igazi, de legalább hajtottam magam. A második körre pörögni se tudtam, már akkor a verseny végét kívántam. A három fekvő hiba után egyenesen elástam volna magam a hóban, semmi kedvem nem volt nekiindulni a maradék két körnek. 

A harmadik kör is borzalmasan gyengén ment, állva nem tudtam már koncentrálni sem, csak túl akartam esni a lövészeten, aminek a nagy szélben meg is lett az eredménye négy hibával.

Ezúttal már az utolsó körön se hajtottam szét magam, 7 hibával értelmetlennek tűnt, és az is nagyon demotiváló volt, hogy az utolsó két körömben alig voltunk a pályán.

Az elmúlt három évem leggyengébb versenye volt ez. Próbálok rájönni, hogy mi csúszhatott el ennyire, mert nem látom semmilyen különösebb okát, amiért ennyire gyengén kellett volna mennie a versenyzésnek. Nem pont ilyen szezonkezdésre vágytam, de igyekszem összeszedni magam a következő versenyekre.