2017 tavaszán futással, azaz terepfutással bővült az AlpinTeam egyesületünk. A már ismert Alpinbike Team, az AirborneClub és a SpiderClub filozófiával indítjuk el negyedik, Alpinrun szakosztályunkat. Szeretnénk létrehozni egy kis klubot, amely a futóboltunk köré szerveződő futókat, versenyzőket fogja össze.

Nedybali a Skyrunning World Series bulgáriai állomásán versenyzett

Nedybali a Skyrunning World Series bulgáriai állomásán versenyzett

2018.10.25.
A tavalyi évhez képest keményebb mezőnyben és keményebb pályán kellett Balázsnak helytállnia.

Nedybali a Skyrunning World Series bulgáriai állomásán versenyzett

A versenyt még 2017-ben találta csapattársam Cili. Már akkor nagyon lelkes voltam, hiszen édesapám Bulgáriában született és utoljára gyerekoromban jártam itt. Tavaly nagyon sok pozitív élménnyel és egy 5. hellyel sikerült hazatérni a versenyről. A profi szervezésnek, a kemény pályának és a gyönyörű környezetnek köszönhetően, nem is volt kérdés, hogy idén is bekerül a naptárba a Pirin Ultra. A szervezők ebben az évben változtattak pár dolgon, 4 kilométerrel rövidebb, +200méterrel szintesebb lett a pálya, ehhez 4 órával rövidebb szintidő társult.

A hab a tortán pedig, hogy bekerült a verseny a Migu Run Skyrunning World Series sorozatba a 6., egyben záró állomásaként. Tehát még keményebb pálya, rövidebb szintidő és a világ élmezőnye. Plusz infó, hogy két héttel későbbre tolták a verseny időpontját, ami azért érdekes, mert tavaly már szeptemberben havazott. Szóval ennyit az előzményekről.

Szerda késő délután indultunk Banskoba, a versenynek otthont adó gyönyörű síközpontként működő kisvárosba. Ami, mint már tavaly írtam, olyan mint a bolgár Chamonix (2017-es beszámolóm a Runner’s World oldalán olvasható: https://goo.gl/qeBJ8g). Csütörtök reggelre érkeztünk meg, így alvással kezdtük a napot, a pihenés után elkísértük Szabó Jucit a rajtszámátvételre, aki a 160km-es számban indult.

A versenyközpontnál még nem volt túl nagy nyüzsgés, a keménysége miatt a 100 mérföldes táv nem a legnépszerűbb. Utána sétáltunk, ebédeltünk és naplemente előtt még egy rövid futásra is maradt időm.

A pénteki napot pihenéssel töltöttük, rövid kirándulás és a rajtszámátvétel volt a program. Nagy meglepetésünkre gyönyörű napsütéses, meleg idő volt egész nap és a hétvégére is azt ígérték.

Ennek köszönhetően a szervezők jóval kevesebb kötelező felszerelést írtak elő, aminek én kifejezetten örültem. A péntek esti pakolásnál kiderült, hogy befér az összes felszerelésem és frissítésem is a kisebbik Dynafit Vertical 4 zsákomba. Ott álltam este a szobában, a ruhám kikészítve, de valahogy nem érkezett a szokásos verseny előtti izgatottság. Nem tudom mi lehetett az oka, talán az esélytelenek teljes nyugalmát éreztem, hiszen másnap reggel a világ élvonalával fogok együtt futni. Ja nem, csak együtt rajtolni, aztán majd kullogok utánuk.

Kipihenten ébredtem, megreggeliztünk és elindultunk a rajtkapuhoz, azonban a várva várt izgalom még mindig sehol. Idén is egy kordonnal elkerített részen volt a rajtzóna, ahova csak úgy lehetett bejutni, ha átveszed a GPS-es jeladódat. Na itt jött a meglepetés! Szépen beálltunk Jojókával (Fülkorn Andrea) a sorba, hogy felvegyük a jeladót, de egyikünknek se volt már ott az asztalon. Ezért a szervezők átküldtek egy másik asztalhoz.

Ránézünk az asztalra és ott a nagy tábla, hogy ELITE ONLY!!! Na hát akkor kezdődhet az izgulás! Hogy minek köszönhetően azt máig nem tudom, de beszólítottak minket is az ELITE rajtzónába. Ott álltam a világ élvonalával egy rajtzónában, a sok, bőven 800 ITRA pont feletti futóval. Egyben röhejes és megtisztelő érzés volt. Hiszen mit is keresek én itt? Viszont nagyon jó érzés volt ránézni Beára és látni, hogy milyen büszkén néz rám. 

Aztán egyszer csak visszaszámoltak és rajt, elindult a mezőny. Szépen kanyarogtunk ki a városból. Egész együtt haladtam a mezőny elejével, az első kilométerig, aztán tarkón vágott Béla, hogy Balázs hova ez a sietség!! Szóval csippant a Garmin 5x plus, hogy vegyem már észre magam, Ők nem az én tempómat futják. Fájdalmas volt, de elfogadtam, és elkezdtem szépen visszavenni a tempóból. Elsőre annyira nem is zavart, hiszen azért irreális lett volna, ha tudom tartani az iramot amit az élmezőny diktál. Aztán amikor az 5. km-nél már kb. sétáltam és a pocakos lelkes versenyzők is elkezdtek lehagyni, akkor már kezdett kellemetlen lenni a szitu. Utoljára a Stara Planinán volt ilyen érzésem. Nem tudom miért, de az edzésekhez képest 10-15 ütéssel magasabb volt a pulzusom.

Próbáltam elfogadni és tartani a tervet, hiszen Béla azt mondta, hogy tartalékolnom kell a végére. Azzal nyugtattam magam, hogy ha már az Elittel együtt indultam, akkor viselkedjek is úgy mint Ők, mert Ők biztos betartják az edzőjük utasítását. Volt időm gondolkodni, hiszen az első mászásnál 1600-1700 méter szintkülönbséget kell egyben leküzdeni. Gondolom az agyalás is segített a pulzusomnak, hogy még véletlen se essen le. Addig jártak a gondolataim, amíg eszembe nem jutottak Veriga (Veres Gabor) szavai, „Béla nekem csak egy irányt mutat, ha úgy érzem, hogy picit nagyobb intenzitást is elbírok, akkor emelek rajta.”.

Na ez kell nekem, hiszen már a 60. helyen állhattam és már csak a járókeretes nénikék voltak mögöttem. Ezt a részt ne olvasd el Béla! Egy picit módosítottam a terven és megemeltem a zónám 5-10 ütéssel, ennek köszönhetően el is kezdem végre haladni és látótávolságba kerültek a pocakos versenytársak és néha meg is előztem egyet.

Az első frissítőpontra 49. helyen érkeztem meg, bőséges asztal fogadott, de ez nem lepett meg, hiszen tavaly is így volt. Ettem egy banánt, ittam egy kis izót és indultam is tovább. Közben kiértünk a naposabb részre, így lekerült a szélmellény, még nem volt túl meleg, de a tempónak köszönhetően nem fáztam. A csúcshoz egy nagyon meredek sziklás és zúzalékos út vezetett, imádom az ilyen mászásokat és az is látszott, hogy ezzel nincs mindenki így, hiszen itt felfelé is előrébb jöttem pár hellyel, aztán 1500 méter negatív szint a következő pontig és végre helyreállt a rendszer, ezt már az előírt zónában sikerült megtenni.

Egyedül futottam, de élveztem a futást. Régebben mindig kellett, hogy legyen körülöttem valaki. Tavaly itt az egész versenyen együtt futottunk Gyurkó Petivel. Lehet, hogy nem is a társaság kellett, csak egy biztos pont, amit most már Bélának köszönhetően, minden verseny előtt megkapok terv formájában. És működött is, hiszen mindig vannak emberek, akiket kinézek magamnak, hogy jó lenne közel hozzájuk, vagy elöttük beérni. A második mászás közben meg is pillantottam két ilyen embert. A tervet tartva egyre közelebb kerültem hozzájuk, aztán már együtt haladtunk.

Közben kb. már dél környékén a tavalyi hóesés helyett, szélcsend és 20-25 fok volt, a nap tűzött én ittam és ettem a sótabikat, mint a jógyerek. Emlékeztem 2017-ből, hogy ha felérünk, a csúcsra akkor egy fennsík következik, na ez idén picit másként alakult. Gondolom a szervezők meg akarták mutatni a World Series indulóknak, hogy milyen kemény is a hegy. Hát sikerült! Egy 2662 méteres tűhegyes csúcsra kellett felmászni, egy függőleges szakadék peremén. Na ezt nem próbáltam volna ki szélviharban.

A csúcsra felérve már magam mögött hagytam a két kiszemelt srácot. Hihetetlen és lefényképezhetetlen kilátás tárult elénk, sajnálom, hogy nem volt itt fotós, mert telefonnal nem lehet visszaadni a képet. De nem maradhatunk örökre a csúcson, tehát elindultam lefelé és ismerős táj fogadott, rákanyarodtunk a tavalyi nyomvonalra. Egy törpefenyvesen keresztül kacskaringózó út vezetett lefelé. Hosszú évek alatt az utat az olvadó hó és az eső néhol egy méter mélyre vájta a hegybe, ennek a folyamatnak csak néhány nagy szikla vetett gátat.

Nincs olyan verseny, ahol ne esnék el, ezt már a bringás időszakomból megszoktam. Elkap a hév és megyek lefelé, néha olyan érzés belülről, mintha egy profi filmben futnék, vagy bringáznék. Na ilyenkor szokott jönni az észhez térítő bumm, hát jött is, gurultam és azon imádkoztam, hogy épségben felálljak. Sikerült! Leporoltam magam és robogtam tovább a 3. ponthoz, emlékeztem rá, hogy tavaly itt valami hihetetlen finom levessel vártak minket, ami idén is így történt.

Nagyon jót tett a meleg zöldségleves. A pontot és pár futót elhagyva előkaptam a telefonom és küldtem pár képet a családi csoportunkba, hogy tudják minden rendben van velem, de Bea nem reagált rá, így felhívtam ma már másodszor. Először még az elején hívtam, mint egy hisztis gyerek, hogy magas a pulzusom, most büszkén hívtam, hogy elújságoljam neki, hogy milyen jól vagyok, de Ő azzal a kérdéssel kezdte, hogy kiszálltam. Mint kiderült, valamiért az én jeladóm megállt az első pont után. Szóval megnyugtattam, hogy minden ok és már csak egy mászás és egy lejtő van vissza, erre Ő nyugtázta is, hogy akkor mindjárt bent is vagyok.

Hát azért nem mindjárt, hiszen kb. 25 km volt még hátra, de tényleg gyorsan telt az idő. Nagyon kemény volt a mászás, de szerencsére ezt már nem egyedül kellett megtennem. Az egyik spanyol elit futóval haladtunk együtt, ami nagyon motiváló volt. Ő volt a 6. a női mezőnyben. Egymást kerülgetve megérkeztünk a csúcsra, ahonnan a Pirin legmagasabb csúcsának a Vihrennek az árnyékában egy sziklatengeren vezetett az utunk az utolsó frissítőponthoz.

Ittam egy korty kólát és ettem egy banánt. A pontról viszont nem csak ketten, hanem hárman indultunk el. A spanyol versenyző 8 év körüli fia futott velünk 2 kilométert és közben beszélt az anyjához. Olyan szürreális volt, hogy úgy futott néha akár háttal mintha valami sík aszfalton futnánk, pedig egy köves gyökeres eredi ösvényen haladtunk a sípályáig.

Itt elköszönt a kissrác és mi csak monoton léptekkel daráltuk az utolsó kilométereket. Ez a pálya legjellegtelenebb része, egy tájseb, egy kivágott erdősáv, aminek a szélén még közvilágítás is volt. Fura volt megérkezni ide, már csak egy hajtott, hogy beérjek a városkába és átfussak a célkapun. Nagyon jó tempóval érkeztünk meg a célba, maximálisan kihajtottam magam, 10:35h lett az időm és ez a 19. helyett jelentette. 2017-hez képest 45 percet javítottam, igaz 4 kilométerrel rövidebb volt a pálya, de 200 méterrel több szint volt benne és sokkal technikásabb volt.

Már a célban elhatároztam, hogy jövőre újra Pirin és közben ki is hirdették, hogy 2019-ben is a Migu Run Skyrunner World Series része lesz a verseny. A Pirint úgy nevezte egy Romániai ismerős, hogy Rock&Rock. Nekem az jutott eszembe, ha Gombóc Artúr nem a csokikért, hanem a kövekért rajongana, akkor a Pirin egy ideális lakóhely lenne neki. Hiszen itt megtalálható szinte minden típusú kő! Apró zúzalék, ház méretű, hegyes, gömbölyű, mozgó és fix. Tehát ha szereted a technikás, köves és jó szintes versenyeket, akkor gyere el velünk jövőre. Nem fogod megbánni.

További cikkek:

Túra
127 km és 6660 m szintemelkedés a Tengeri Alpokban
2023.02.15.
Az Alpin Team február első hétvégéjén tartotta a szokásos edzőtáborát Monaco-ban, illetve a francia Riviéra hegyvidékén. Munkatársunk, Kovács Józsi a futó szekciót képviselte. ...
Túra
114 km gyönyörűség: Ultrabalaton Trail
2022.10.26.
Munkatársunk, Kovács Józsi a 10. helyen futott be az Ultrabalaton Hegyestű Trail terepfutó versenyen, ahol 114 km-t és 2100 méter szintemelkedést kellett leküzdeni a futóknak ...
Túra
Volt egyszer egy Beac Maxi
2022.09.16.
Munkatársunk, Kovács Józsi egy klasszikus teljesítménytúrán járt a hétvégén. A terepfutó versenyzés előtt, hazánkban a természetet kedvelő futók ilyen TT-ken edzettek ...
SpiderClub Airborne