"NedyBali fut és első, ja nem második, aztán meg inkább sehányadik
Kozara Ultra Trail Bea ajánlásával! A verseny véletlen jött szembe Beával a facebookon, erre Ő legyőzhetetlen kényszert érzett, hogy továbbküldje nekem. Mert ez olyan pont jó a Balinak verseny. Sok mindent nem lehetett tudni a versenyről, de valamiért szimpatikus lett, ezért gyorsan meg is osztottam a mi kis „Irány a Balkán” facebook csoportunkban. Itt mindig talál az ember társat, egy jó kis balkáni futáshoz. Most sem volt másképp, hiszen Szabó Juci egyből lecsapott a rendezvényre. A többiek a Mátrabércre hivatkozva nemet mondtak. Így nem is volt más teendő, mint benevezni és elutalni a nevezési díjat. Na jó, ez nem volt ilyen egyszerű, hiszen az utalás után kaptunk egy e-mailt, hogy az utalt összeg egy töredéke érkezett csak meg. Kiderült, hogy mivel Bosznia nem EU tagállam, így az utalásra levonták a nevezési díj felét, de ezt sikerült megbeszélni velük The Csanya segítségével, így csak 10eur-t kellett pluszban fizetnünk a helyszínen. Aztán teltek a hónapok és egyre jobban vártam a versenyt, hiszen közben Bélával beraktuk a célversenyek közé.
Eljött a nagy nap, elindultunk egy új országot és egy új hegységet felfedezni. Juci pénteken reggel 7-re érkezett hozzánk és tőlünk már egy kocsival indultunk Bosznia felé. Minden ilyen utazást próbálunk összekötni egy kis városnézéssel is, itt most Banja Luka volt a kiválasztott város. A határon átérve nagy meglepetés fogadott minket, az látszott, hogy nem a leggazdagabb ország, de mégis minden tiszta és rendezett. Én pár éve átutaztam az országon, de az akkori emlékeim nem pont ezek voltak. Akkoriban mindenhol hegyekben állt a szemét. Szóval sétáltunk egyet Banja Luka belvárosába, ittunk egy kávét (2 hosszúkávé és 1 jegeskávé 650 forint) és ettünk egy fagyit.
A város nagyon hangulatos és rendezett, a főtéren egy gyönyörű ortodox katedrális áll. A 2 órás városnézés után célba vettük a Kozara nemzeti parkot. Egy erdei szerpentin vitt fel a szállásunkhoz, ami a versenyközpont is volt egyben. Elfoglaltuk a szobánkat és lementünk átvenni a rajtszámot. Nagyon kedves és segítőkész volt a szervező csapat. Bea kiszúrta az első helyezettnek járó plakettet és meg is jegyezte, hogy milyen komoly lenne, ha mind a ketten nyernénk. Akkor lenne egy ilyen szép plakettünk otthon. Csomagátvételt egy vacsora követett és még a versenyértekezlet előtt gyorsan próbáltunk összerakni egy logisztikát, hogy melyik pontra tudna odajönni Bea. Ez nem volt egyszerű, mert az utak viszont nem a legtökéletesebbek és a frissítőpontok nagy része a hegytetőn volt. De az egyik szervező mutatott egy pontot, ahol kétszer is áthaladunk, így ez a pont lett Bea bázisa. Az értekezletet nem nagyon bonyolították túl, pár szó az útvonalról és a kötelező felszerelésekről, oszt’ kalap, kabát. Nekünk persze volt kérdésünk, hiszen volt egy pont, Ivanjska, ami nem ellenőrzőpontként volt jelölve, így le lehetett volna vágni kb. 12km-t és 500m szintet.
Erre Ők megnyugtattak, hogy lesz lent egy ember, aki írja, hogy ki haladt át a ponton. Az értekezlet után jöhetett a felszerelés összerakása, új MMT mez <3, Dynafit Feline Ultra, Dynafit Vertical Pro bot, Compressport pro freebelt mindenes öv és szárak, Dynafit Vertical 4, kicsi zsák, Runnabe sapi, Rudy Project szemcsi, de ugye lehet, hogy ránk sötétedik ezért a Petzl lámpa is bekerült a zsákba egy rakat GU gél társaságában. Nem ismertük a pályát, de a szint és távadatok alapján úgy voltam vele, hogy elvileg nem fog kelleni az a lámpa, viszont kötelező, így vinni kell. Szóval minden összekészítve, NedyBali meg Beája mellett az ágyában. Elalvás előtt megkérdeztem még Beát, hogy ugye akkor is szeretni fog, ha nem nyerem meg a versenyt. Szerencsére megnyugtatott, hogy igen, így nyugodtan tudtam aludni.
Reggel 3:50kor csörgött az óra, mintha csak otthon lennék. Ittunk egy kávét és megreggeliztünk Jucival. Aztán lementünk a rajthoz szállító kisbuszhoz. Nem kellett túl nagy busz, hiszen összesen 2 nő és 17 férfi induló volt az ultra távon. Bea csinált egy képet rólunk és utána már robogtunk is a rajthelyhez, ami egy a hegy lábánál lévő település határában volt. Picit késve, kb. 5 perccel 6h után elrajtoltunk. Béla egy egész tág zónát adott meg a versenyre, 12 ütést, de a rajt után éreztem, hogy valahogy ez most nem a legideálisabb pulzus. Ha erőltetett menetben mentem felfelé, akkor alacsony volt, ha belekocogtam, akkor meg csipogott az óra, hogy magas a pulzus. Szerintem minimum 5 ütéssel emeli a pulzusomat a folyamatos koncentráció, hogy az előírt zónában maradjak. De ez idővel csak elmúlik. A pálya egyből egy mászással kezdődött, itt szét is szakadt a „mezőny”, négyen mentünk elől, két szlovén és egy horvát futó. Egy darabig a 2. helyen, majd az óra csipogásának köszönhetően a 4. helyen koptattam a kilométereket, de folyamatosan azzal nyugtattam magam, hogy 100km-en teljesen mindegy, hogy hányadik vagyok az elején. Próbáltam a táj szépségére koncentrálni inkább. Nagyrészt egy nyomsávos és viszonylag technikás úton haladtunk. A hegy olyan Bükk és Börzsöny egyvelege volt, egy kis Mecsekes beütéssel. Nagyon szép sziklafallal, sok patakkal, vízeséssel és szerencsére jó sűrű erdővel. Ez elég megnyugtató volt, hiszen Allaga Tomi időjárás előrejelzése alapján, napközben akár 28 fok fölé is mehet a hőmérséklet. A tájban való gyönyörködés azért nem tudta elfelejtetni velem a pulzuson való agyalást, hiszen az órám folyton jelzett, néha azt, hogy alacsony, néha azt, hogy magas a pulzus, néha azt, hogy letértem a pályáról, néha, azt hogy rajta vagyok. Mivel ismeretlen terepen csak úgy vagyok hajlandó elindulni, hogy az órámra letöltöm az útvonalat, most sem volt másképp, de itt most folyton riasztott, hogy letértem, az elején még mindig átváltottam a térképre, de mivel a szalagozás nagyon jó volt, így egy idő után nem is foglalkoztam vele. Közben a mezőny teljesen szétszakadt, az első frissítőpontra már egyedül érkeztem, viszont nem álltam meg, hiszen mindennel fel voltam szerelkezve. Így, hogy már egyedül haladtam, kezdtem megtalálni a pulzustartományban magam, nem is csipogott már olyan sűrűn a Garmin. A felfeléken botozgattam, mivel technikás volt, a lefeléken meg próbáltam tempósan szaladni. Aztán egyszer csak ismerős részhez értem, a verseny borítójáról ismert emlékműhöz és onnan tovább futva a szalagozáson a célba, mindezt kb. 15km-nél. Gyorsan lapoztam az óra kijelzőjét a térképhez, de az útvonal sehol L, a következő gondolatom Bea volt. Gyorsan fel is hívtam, hogy nekem biztos, hogy itt kéne lennem?! Erre Ő mondta, hogy valamit nagyon benézhettem, de Ő már a megbeszélt ponton van. Így nem volt jobb ötletem, elindultam vissza, gondoltam hátha jön valaki szembe és megerősít róla, hogy minden ok. Ahogy haladtam közben az órámon bújtam a térképet, hogy hol is lehetek és megjelent, akit vártam, de nem nyugtatott meg. Hanem épp a szervezőkkel beszélt telefonon, hogy hol ronthattuk el. Én közben rájöttem és intettem neki, hogy jöjjön. Hát volt egy kis hiba a tökéletes jelölésben és a rövidebb pálya csak 150-200m-re ment a hosszútól és mint kiderült, mi arra mentünk rá. Mire visszaértünk a 6-7-km-es kis kitérőnkről, már a teljes mezőny elment, így kb. az utolsó helyről folytattam a futást.
Az járt a fejemben, hogy így legalább találkozok majd Jucival. Mérges voltam magamra, hogy nem figyeltem a térképet, a szervezőkre meg azért, hogy miért nem lehet egyértelműen jelölni. Persze az eltévedés és a mérgelődés közben a pulzusterv ment a kukába, biztos egy nálam tapasztaltabb kontrollal futó nem rontja el, de én folyamatosan kiléptem belőle. Miért pont az egyik célversenyen? Kérdezgettem magamtól és közben utol is értem a mezőny végét, Ők egyből félre is álltak, biztos érezték a sebességkülönbséget és az arcomra kirajzolódó dühöt. Ja, és még csak 20km-nél tartunk, de ahogy egy elágazáshoz értem jött az újabb meglepetés! Szalag mind a két irányba, de sehol egy nyíl, vagy egy ember, aki azt mondja, hogy bal! Na, talán itt adtam hálát az istennek másodszor, hogy rajta volt az órán az útvonal, mert így egyszerűen ránéztem és tudtam a helyes irányt, haladtam is tovább és jött a következő hasonló kereszteződés, persze nyíl az sehol, de engem már nem vernek át ezzel a trükkel, hiszen a Garmin mutatja a helyes irányt. 29km-nél megérkeztem a 2. frissítőállomásra, ami amúgy nem szerepelt a térképen. A nap egyre melegebben sütött, de szerencsére kitartott idáig a víz és az iso is. Itt egy gyors töltés és irány tovább. Próbáltam a térképet bújva a pulzusra is figyelni, ez itt még talán össze is jött. Futás, gyaloglás és kocogás váltogatta egymást, a terep egyre nyitottabb és jellegtelenebb volt, nem nagyon voltak fák, a nap egyre jobban sütött, a folyadékkészletem vészesen fogyott, ahogy kaptattam fel a pálya legmagasabb pontjára, a Lisina csúcshoz. Lehet, nektek is feltűnt, hogy egy ideje nem előztem meg senkit, hát ez azért volt, mert a többieknek nem volt útvonal az óráján és a kereszteződésekben bolyongtak. Mint később kiderült Jucinak is volt egy korai befutója, egy rossz döntés miatt.
Kisvártatva meg is érkeztem a csúcsra, ott az első lépésem az volt, hogy a meleg vizet kiöntöttem a kulacsomból. A ponton nagyon kedvesek voltak, biztattak és gratuláltak bosnyák nyelven, eközben NedyBali szétnézett a frissítőasztalon és elvett egy banánt majd nyújtottam a két kulacsom, hogy töltse meg a pontőr, erre Ő mondja, hogy csak egy és azt is csak félig tölti. Na, itt kerekedtek csak igazán ki a szemeim és mondtam, hogy tele kérem, hümmögött és megtöltötte. Én is hümmögtem és tovább indultam, 14km 600m lefelé és 300m felfelé választott el a következő ponttól, ahol már Bea várt. A kulacsom a 2 pont között félúton elkezdett szörcsögni ☹ , hát ezek nem voltak jó hírek. Innentől cseppenként ittam a maradék vizem, hogy hátha kitart Beáig, hát, ha kitartott volna, az jó lett volna, de nem tartott ki. 6km tűző napon, víz nélkül, itt dobtam ki a kukába az egész tervet, teljesen összetörtem, csak arra tudtam gondolni, hogy érjek már oda Beához és kiszállok a versenyből. Közben Bea hívott, hogy nagyon figyeljek, mert sokan eltévedtek, erre én megnyugtattam, hogy a track alapján megyek és az legalább pontos.
A ponthoz érve Bea futott szembe és fotózni akart, de én megkértem, hogy ezt most inkább ne erőltessük. 43km kevesebb, mint a féltáv, de nekem már 51km és a gyomrom romokban. Bea nyugtat, hogy a 3. vagy a 4. lehetek és a Szlovén srácot rossz felé küldték és azóta nem találják. Ülök vagy 20percet próbálok enni, inni és közben erőt venni magamon, hogy ne adjam fel. Nagyon mélyen voltam, de ilyenkor abból próbálok erőt meríteni, hogy biztos másoknak még nehezebb és Ők is megcsinálják. Tehát menni kell. Megtöltöttük a kulacsaimat és felkaptam egy szelet kenyeret, irány tovább. Innen egy elég szép technikás úton futottunk az Ivanjska ponthoz, újra megjött a kedvem, főleg, hogy az oda-vissza szakaszon találkoztam a 3. helyen futó sráccal. Lent a ponton felírta a rajtszámom az ellenőr, akitől próbáltam megtudni, hogy hányadik vagyok, de Ő nem értette meg a kérdést. Ránéztem a lapra és összesen 3db rajtszám volt rajta, a srácé, akivel találkoztam, egy Szlovén lányé és barátjáé. Így el is könyveltem, hogy 3. helyen vagyok. Na innen jött a pályának az a része, amit inkább csak úgy hozzácsaptak, hogy meglegyen a kilométer és a szint, jellegtelen murvás és foltokban aszfaltos szakaszok váltogatták egymást. Néha egy kihalt településmaradvány pár romos házzal, de sehol egy lélek, elég idegőrlő volt baktatni felfelé, hiszen a napon szerintem 35fok volt.
58km Simici, újabb „meglepetéspont”! A meglepetést úgy értsd, hogy egy szervező futott velem szembe éljenezve, hogy megérkeztem és együtt futott velem a frissítőponthoz. „FRISÍTŐPONT” az árokpartjára ledobva 1zsugor kóla és egy zsugor szénsavas víz úgy, hogy a napfény melegen tartsa, nehogy meghűljön a torkunk, mellette egy kartonban kenyér, citrom, alma, narancs és banán (csak kés nem volt náluk). Viszont a személyzet nagyon „segítőkész” volt, körömmel pucoltak egy citromot nekem, elmondták, hogy 3. vagyok és szelfiztek’ velem (biztos nagyon jól nézhettem ki). Nem időztem sokat, mert nem volt miért, fogtam egy szelet kenyeret és irány tovább. A gyomrom még mindig romokban, de a gélt és a sótabit is elfogadta, próbáltam minél többet inni, hogy a hidratációm is helyreálljon. Lefelé haladva megpillantottam a Szlovén srácot, akivel összefutottunk az oda-vissza szakaszon. Ez hihetetlen erőt adott, mivel a verseny alatt Ő volt a 4. futó, akivel találkoztam 😊, eléggé demotiváló egyedül futni. Közben Bea írt egy sms-t, hogy a 3. vagyok, de én már láttam, ahogy elhaladok mellette és átveszem a 2. helyet. Ez így is történt, direkt figyeltem rá, hogy olyan tempóban haladjak el mellette, mintha nálam minden ok lenne. Sikerült is a látszatot megtartani, így a Micije ellenőrzőpontra már 2.-ként érkeztem, de Ők azt mondták, hogy én vagyok az első futó! Hát kell ennél több motiváció? Szinte szárnyaltam tovább, de csak szinte, mert ezt a szárnyalást inkább árnyéktól, árnyékig bandukolásnak hívnám, mivel ide kedvességből, beraktak egy 10 km-es aszfaltos emelkedőt. Bandukolás közben felhívtam Beát és elújságoltam neki a nagy hírt, hogy 1. helyen állok, erre Ő mondta, hogy már látta a stotinka rendszerében, meg a ponton mondták neki, hogy feladta a lány és a fiú, akik együtt mentek. A nagy bandukolás közepette újra visszaértem a szelfis pontra, itt kaptam forró kólát és forró vizet, gondolom ismerték a „Forró vizet a kopaszra” mondást. Innen 3km-re volt Bea. A ponthoz közeledve megláttam, hogy megint fut velem szembe, na ezek azok a pillanatok, amikor rájön az ember, hogy miért nem szabad feladni. Hiszen akkora erőt ad egy ölelés, egy csók és pár szó, és csak egy 20-as van vissza. Feltöltöttem a készleteimet, elmondtam, hogy milyen szarul vagyok és elindultam a cél felé. A hőmérséklet szerencsére kezdett vállalható lenni, hiszen a nap is lemenőben volt. A célig már szinte csak mászás volt, ezért itt már futásról nem nagyon volt szó, viszont a táj legalább újra szépen festett. Az utolsó 10km-hez érve előkerült a fejlámpám, hiszen a kék eget csillagosra cserélték közben. De nekem már csak a befutón és a célkaján járt az agyam, ezekből a gyönyörű gondolatokból csak egy dolog tudott kibillenteni, a GÖRCS. Olyan görcs kapta el az egész testemet, amilyet még soha nem éltem meg, a fülemtől a lábujjamig. Gondolom a vízhiányos szakasz után, már nem tudta felhasználni a sót a szervezetem. Így az utolsó 2km-t úgy tettem meg, mint egy robot. Annyi erőm volt még, hogy felhívjam Beát, hogy mindjárt ott vagyok a célban. Persze Ő itt is elém futott. A célban nem az a fogadtatás várt amit elképzeltem, nem volt szalag amit át kell szakítani és nem harsogott a hangfalakból, hogy IGEN, ITT AZ ELSŐ HELYEZETT NEDJALKOV BALÁZS. A kezembe nyomtak egy 2. helyezettnek járó plakettet, egy ezüstérmet és egy ajándékcsomagot.
Közben Bea tájékoztatott, hogy a Szlovén srác, akit a szervezők rossz irányba irányítottak és amúgy 2 ponton nem jelent meg, Ő beért előttem 2 órával és Ő nyerte meg. Akkor ott abban a pillanatban fel se fogtam ezt a dolgot, csak öleltem Beát és nyugtatgattam, hogy ne legyen lelkiismeret furdalása, amiatt, hogy Ő találta a versenyt. Felmentünk a szobába és próbáltam összeszedni magam, egy zuhany, 2óra hidegrázás dupla paplan alatt és egy hányás kellett hozzá. Juci befutójára se voltam képes lemenni, pedig Ő volt az egyetlen női teljesítő. Viszont miután Juci is összeszedte magát lementünk, hogy megegyük a jól megérdemelt befutókaját. Hát nem jártunk sikerrel, mivel az étterem már zárva volt 😊. Siethettünk volna, a mi hibánk. Így további programunk az üres gyomorral történő ágyba bújás maradt.
Reggeli után erőt vettünk magunkon és megkerestük a szervezőket, hogy megbeszéljük velük, hogy hogy is van ez az első hely. Összecsődítettek mindenkit, még a Szlovén srác is ott volt. Ők elmondták, hogy a szervezők elmondták, hogy Ők hibáztak és ezért fogadták el elsőnek a srácot, aki még egy track-et se tudott mutatni, pedig a kezén ott volt az egyik legújabb gps-es óra. Azt mondta, hogy Ő ezt csak arra használja, hogy lássa, hogy mennyi az idő 😊! Kérdezték a szervezők, hogy mi mit szeretnénk, erre mi annyit kértünk, hogy legyen osztott első hely, mivel a pályát én teljesítettem a leggyorsabban, de Ő ért be előbb a célba (igaz kihagyott két pontot is). Mindenki beleegyezett a kérésbe és meg is beszéltük, hogy 10h-kor az eredményhirdetésnél találkozunk. Mi szépen kiöltözve 9:45-kor megjelentünk a versenyközpontnál, ahol a Szlovén srác és a stotinka felügyelője azzal fogadott minket, hogy nem lesz osztott első hely, vagy Ő, vagy én, ha azt állítom, hogy gyorsabb futó vagyok, mint Ő. De ha én állok fel a dobogóra, akkor viszont Juci ne álljon fel, mert az egyik huroknál nem kört ment, hanem oda-visszát, mert az épp vele is szelfiző srác azt mondta neki, hogy lemész a pontra és utána visszajössz. Na, ez volt az a pont, ahol nem a frissítés és a meleg miatt fordult fel a gyomrom! Először Juci, majd én is visszaadtam minden díjat, csak a befutóérmet tartottuk meg. Erre Ők megköszönték és jó utat kívántak.
Hát, így lettem az elsőből, második, aztán sehányadik.
A verseny után próbáltunk itthonról levelezni velük, de Ők azt állítják, hogy a Szlovén srác minden ellenőrzőponton ott volt, Ő nyerte és kész. Később a rendszert nézve, láttuk meg, hogy arra a pontra, ahova elsőként érkeztem, beírták elém 2,5 órával.
Érdemes megnézni azokat, akik használták a Strava-t, hogy hogy is nézett ki a verseny a flybys-en:"
Garmin connect: https://connect.garmin.com/modern/activity/2641612973
