Pilis Trail 2019 – Félmaraton – Szintfelmérő edzőkörből, cica-egér harc a dobogó három fokáért, majd az utolsó kilométeren egy rossz kanyar miatt elbukott első hely története
Novemberi porc és ITB sérülésem óta nem versenyeztem. Januártól bár szépen elkezdtem újra „normálisabban” edzeni, de 20 kili fölötti távokat nem mertem még futni, mert 20 körül mindig elkezdett szúrni a térdem, csípőm, gyakorlatilag minden az IT szalagom vonalában. Bár az alapozó időszaknak pont a hosszú futásokról kellene szólnia, de szerencsés egybeesés, hogy a téli szezonban több hétvégén is el tudtunk menni sítúrázni - amíg itthon is hó volt, addig a hazai, majd később Ausztria közeli hegyeire, kvázi kiváltva a „hétvégi hosszú futást.” A sítúrával ugyanazt a pulzust be lehet lőni mint futással (akár órákon keresztül tartva azt), de ez a mozgásforma sokkal kegyesebb az IT szalagoknak, nem erőlteti meg. Így előző hétvégén is szépen működött a képlet: reggeli rövid futás, utána egy keményebb kör sítúrával. Másnap újra. Hogy mennyire váltotta ki a 2,5 km alatt 700 méter pozitív szintes sítúrás edzőkör a szintes futóedzést? Erre azt hiszem választ kaptam most. Többektől hallottam a Pilis Trailen (útközben és verseny után is), hogy mennyire kegyetlen emelkedők vannak a pályán. Mit éreztem én? Hogy szinte sík a pálya (23,5 km 750 m szint), régebbről az rémlett, hosszabb emelkedők vannak. Szóval a sítúra remek edzésnek bizonyult. Ráadásul így idén még drága síbérletet sem kellett venni.
Hogyan indultam el a versenyen? Fogalmam sem volt mire számíthatok. Eredetileg a 48 kilis távon szerettem volna indulni, de végül úgy döntöttem, még nem szabad megerőltetni ennyire a térdem, így maradt a 23,5 kilis táv. Négy éve nem indultam 40-50 km-nél rövidebb távon versenyen, tudtam, hogy itt nem kell majd tartalékolni, mehet a gyorsabb tempó, de lövésem nem volt, mit fog bírni a térdem. A mezőnyben nem voltak extrém UFÓ futók, Kopasz hegyen pár másodperccel ugyan, de sikerült első lányként beérni az ellenőrzőpontra. Aztán jött a lejtő… Igen, emelkedőn jó vagyok, de a lejtő… Sose voltam elég jó és technikás lefelé, ezen az ITB gyulladásom sem segít. Pár lépés után már bár enyhén, de szúrt is a térdem, tudtam, vissza kell fognom a lejtőzést. Ildikó el is húzott mellettem. Futottam a saját kényelmes tempómban a második helyen, a térdem által előírt határokon.
Aztán valahol a verseny felétől, gyakorlatilag a célig végig ment a „cica-egér harc”: az első három lány végig egy percen belül érkezett az ellenőrzőpontokra, az egész verseny alatt láttuk egymást. Emelkedőn én voltam jobb, lejtőn Ildikó és Viktória beért, lehagyott. Emelkedőn jöttem én, lejtőn ők vissza. Itt már mindenhol volt a pulzusom, csak laktátszint környékén nem. Nem vagyok ehhez szokva. Ultra távok teljesen más futást, stratégiát, felkészülést igényelnek. Ezt a pulzust hosszabb távon nem vállalom be, mert tudom, hogy a gyenge gyomrom semmit nem fogadna be, pár óra futás után felfordulnék, képtelen lennék frissíteni. Viszont ez nem volt hosszú futás, éreztem, hogy frissítés nélkül is menni fog, a verseny eleji egy darab Hammer Solids tablettával bőven kihúzom, így elengedtem a pulzust is.
Mivel láttam, hogy emelkedőn vagyok jobb, így próbáltam azokat jobban megnyomni. Nem volt egy extrém hosszú táv, így nem voltak nagy holtpontok és újraéledések, az egész gyors és rövid volt. Ugyanakkor, azt éreztem, hogy sokszor belassulok és kiesek abból a ritmusból, amit ezen a versenyen be lehet vállalni. Rövidebb a táv, nem kell tartalékolni, mehet a magas pulzus. Nekem ez nagyon új, nem erre edzek a hétköznapokban. Többször azon kaptam magam, hogy valahol tudat alatt szinte magam elé vizualizálom Bódi Pisti cipőit. Ahogy teszi tökéletes ritmusban egyiket a másik után én meg csak követem 152 km-en át, 27 óra 45 percen keresztül A Körön. Valahogy ezzel meg is találtam újra a ritmust. Köszi, Pisti, így több hónap után is!
Az utolsó emelkedőn sikerül annyi előnyt szereznem, hogy már nem láttam magam mögött a lányokat. Elsőként értem az utolsó ellenőrző pontra. Innen már csak pár kili van hátra. Persze, itt össze is omlott az „óvatosan futunk lejtőn feszes IT szalagokkal” elv. Mentem, ami a csövön kifért – szerencsére a térdem is úgy döntött, együttműködő lesz. Tudtam, hogy a lányok gyorsabbak lejtőn, nem akartam könnyen adni az első helyet. Utolsó egy kili, leértünk Piliscsabára, aszfalt. …és a mindig eltévedő Sára persze, hogy benézett egy kanyart… Az a száz méteres rossz irányba való futás majd visszafutás a jó irányba pont elég volt arra, hogy mind a két lány elém kerüljön. Dühből futottam az utolsó pár száz métert, nem akartam elhinni, hogy ennyire béna vagyok. Elég erős sprinttel a végére, de sikerült második helyre befutnom. 25 másodpercen múlt az első hely. Mind a három dobogós lány egy percen belül ért be.
Mit kaptam a 2019-es Pilis Trailtől? Elsősorban megkönnyebbülést: megy a futás újra, szépen kijövök ebből a sérülésből talán. Másodszor: egy baromi jó kis versenyt, minden figyelmemet lekötötte a futás, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy mennyi munka vár még rám, mit kell még megcsinálni hétfőig. Minden hétköznapi probléma, gondolat elillant. Fárasztó, de egyben nagyon jó volt újra versenyezni. Harmadszor: visszakaptam a „bolond” gondolatokat, talán túl magas léceket, célokat, némi friss motivációt is, mit is kellene kezdeni még ezzel a 2019-es évvel…
