Ismeritek azt a kínos helyzetet, egyedüli lányként egy fiú buliban? - vígjátékba illő esemény. Valahogy így csöppentem a Börzsöny Vulkántúrára, az ország második legkeményebb terepmaratonjára újoncként tapasztalt többszörös teljesítők társaságába.
Szombatra korai indulást terveztünk Szokolyára, ezért 5:18-kor találkoztunk a Margit-híd budai hídfőjénél, de - hála a szombati munkanapnak, - újra kellett terveznünk a parkolást, mert nem akartam a kerületnek egy nevezési díj összegű bírságot kifizetni. Így Újpestig még kevéssé környezetbarát módon két autóval mentünk, onnan viszont már majdnem telekocsival.
Szokolyára érve beszaladtam a mosdóba, amíg a fiúk még összeszedelőzködtek a kocsiban, de a Kastélyhotelbe belépve már nagy sor fogadott, gondoltam akkor előbb benevezek mindenkinek. A megfelelési kényszer ellenére azért még épp az indulás előtt eszembe jutott, hogy a hajgumim a csomagtartóban lévő táskában maradt, félrehúzott szemöldökök árnyékából szaladtam ki a sötét parkolóba – jaj már megint miattam csúszik az indulás! -. Az orromig se láttam és persze a csomagtartót sem sikerült kinyitni. Egy futótárs épp közvetlenül mellettem, az autójánál készülődött és kedvesen kisegített. (Köszi Sárdi Tomi, akivel háromszor is összefutottunk így a héten, a Hammer Shopban, a Vulkánon és együtt önkénteskedtünk a Budai Trailen.)
Menetre készen loholtam a fiúkhoz, az eső csepergett, de az esőkabátot még a hátizsákomban hagytam. Szerencsére a többiek - nekik kirándulós tempóban – kezdtek, aminek eléggé örültem, annak ellenére, hogy a hajnali még sötétben indulás ellenére energikus voltam. Váltottunk néhány szót, de mindenki kellően megadta a tiszteletet az előttünk magasodó emelkedőknek, vagy csak még álmos volt. Andrew rám is szólt, hogy óvatosan a tempóval, mert a 26 km-nél a Magyar–völgyi ellenőrzőpont után a dózert meg kell futni, addig csak melegítsek be.
Innentől biztonságosabbnak éreztem, ha az ötödik fiú hátát követem. Nagyon figyeltem a frissítésre – nehogy szégyenben maradjak - ahogy kaptattunk egyre feljebb, közben le- lemaradoztam, felöltöztem, - a hosszú vékony aláöltöző és a vékony esőkabát bevált - átadtam magam a havas tájba forduló ösvényeknek. (A téli frissítésem: kakaós Perpetuem volt a kulacsomban, a másikban pedig víz, de a túra során megettem négy gélt, és két sótablettát is, a kemény mínuszoktól most nem kellett tartani.) Nagyon megörültem, hogy beértük Anitát, aki nem sokkal előttünk indult, és innen együtt haladtunk immár hatan – a buliban már két lány volt! Egyre világosodott a reggel a Vasfazék-völgyből, ahogy haladtunk a Nagy-Hideg-hegy felé.
Fent téli regébe illő friss hóval borított fák fogadtak és teljesen beterített a látvány Az ágakon összekapaszkodva, ujjnyi vastagon himbálóztak a frissen hullott hópelyhek, mint fehér alagutakon úgy bújtunk át alattuk.
Az útvonalat tarkították komolyabb lejtők, ahol elkelt a bátorság és a tereptapasztalat, a latyakos csúszós utakon, pedig kapott a boka és az achilles ín rendesen. Magosfa után a Fekete-völgy és Hollókő felé már szinte tavaszias hangulatba váltott a táj és a nap is kisütött. Volt egy jól futható, egy nyomtávos ösvény is, talán az egyetlen a túrán. A Dynafit Alpine Pro cipőm jól tolerálta, a többféle halmazállapotú csapadékot, a vulkanikus köveket és a sarat, jó választás volt, bár folyamatosan vízben álltak a lábaim, nem volt különösebb gondom. Mikor kezdett volna bemelegedni a lábam, kapott egy újabb adag két fokos folyadékot.
Mire felértem Jancsi-hegyre már mindenkiről elkészült a sziklán álló csodafotó, és indultak is tovább. Voltak részek, ahol a vulkanikus kövek között tényleg zergeként kellett szökkenni. A csapat kicsit szétmorzsolódott, szerencsére Holczer Peti kicsit több képet készített és tudtam vele haladni, majd egy komolyabb emelkedő után Anitával és Imivel mentem tovább, de Ők megálltak frissíteni így kiléptem mellettük és igyekeztem utolérni a többieket.
Leértünk a várva-várt Magyar-völgy ellenőrzőpontra, ahol tüzet raktak a pontőrök, nagyon hangulatos volt. Csokival és teával vártak, amit én most inkább kihagytam, mert egy kávés géllel készültem, hogy a dózeren megmutatom a fiúknak mire elég a két hónapos gepárdos edzés. A csokimat Andrewnek adtam, ha már volt olyan rendes, hogy pecsételtetett nekem. A rövid kulacstöltés után gyanús volt, hogy engedtek előrefutni, a hosszú makacsan emelkedő széles dózer úton, de nem bántam, pedig sejtettem, hogy lesz ennek még böjtje. Bányapuszta igazán sáros utakkal várt, és itt értünk be egy lányt, aki a kutyájával futott, Ő lett egyébként az első női beérkező aznap, - nem is tudom elképzelni hány órakor indulhatott -. Itt már teljesen egyedül haladtam, csak a lányt láttam és a kutyáját.
Hanák-rét után újra elkezdett egyre jobban emelkedni az újra hóval borított ösvény, egyre jobban visszatértünk a hó birodalmába. Nagyon szomjas voltam, a megoldás a lábam előtt hevert, elkezdtem jólesően havat majszolgatni, mint egy gyerek, ez némileg segített is. A lábszárközépig süppedő hóban újra érintettük a Nagy-Hideg-hegyi Turistaházat, ahol a fiúk már túl is voltak a teázáson és a pecsételésen, ebből újra kimaradtam, mert szusszanásnyi időm sem maradt, loholtunk lefelé a latyakos Grófi úton a Taxi-nyiladékon át Királyrét felé.
Újra leszakadtam, elkezdett nagyon görcsölni az oldalam és a bordáim között a hasizmom. Visszaütött a nem cipelek sok vizet hanyagsága – félliternyi deficittel számoltam -, vagy egyszerűen nem megszokott ez a táv nekem. A problémakezelés közben nem volt energiám azon bosszankodni, hogy öt kilométeren át jéghideg lezúduló vízzel borított alattomosan köves úton kell haladni, ahol az átfagyott talpak minden domborulatra borsószem királykisasszonyként feljajdulnak. Csípőre tett – a görcsöket oldó – kézzel, mint egy néptáncos, szökdécseltem egy darabig, aztán szerencsére enyhült a görcs és kezdtem erőre kapni. Elértem az aszfaltot, megláttam a felfestett fehér tappancs nyomokat – ami még az induláskor megmaradt bennem az úton - elmosolyodtam és szinte a föld felett suhanva ki tudtam pörgetni a lábaim. (500 m-en)
Hat óra és hat és fél óra közötti idővel értem be, sajnos nem tudom pontosan. Valahol elnyomkodhattam az órát és kimaradt 2 kilométer és pár száz méter szint. Így is elégedett vagyok így elsőre, mert nem voltam most felkészülve maratoni távra 2200 méter szintemelkedéssel. Októberben kezdtem el edzésterv alapján edzeni 2020-ra, és nem is volt semmi betervezve mostanra. De örömmel elmondhatom, hogy hála Szabó Gábornak nem rágott meg annyira a Börzsöny, mint ahogyan azt korábban gondoltam.
