Korinthosz 160… per kettő, avagy jóból is megárt a dupla

Bár tavasszal megfogadtam, hogy már az ultraversenyek előtt is tartok bemelegítő futást, most ezt nem tettem meg. Magamnak azt hazudtam, hogy nem akarok még két kilométert futni a 160 előtt, de az igazi ok az volt, hogy éreztem: a vérkeringésem nincs a topon. Az utolsó edzésemen ezt írtam az edzésnaplóba: „Hullafáradt vagyok és fáj mindenem”. A 4 napos rápihenés nem tűnt elegendőnek, nagyon nem.

A rajtzónában egy „finom becsléssel” az 5-6. sorba álltam be, amit nem sikerült jól belőni, ugyanis az első ötszáz méteren a fél mezőny átment rajtam. 😊 Emelkedővel kezdtünk, ami ugye nekem nagyon fekszik, de ez most semmit sem ért. A pulzus nem pattant, ahogy szokott. Itt még mindig „szemellenzővel” futottam, nem engedtem, hogy elárasszon a pánik. Legalábbis még kb. fél óráig…

Nagy kínkeservvel tudtam felhúzni 145-ig a pulzust, de ez sajnos még nem volt elég. A „full focus” teljes mértékben hiányzott, gondolatok cikáztak a fejemben össze-vissza, és volt köztük egy örökösen visszatérő: „Ez nem az a nap…”

Tizenegykor azért már meglehetősen meleg volt, de úgy éreztem, hogy fel vagyok rá készülve. Amit korábban is írtam, a jegelést még sosem próbáltam, így az most élesben történt, nagyrészt sikertelenül. A sálat bárhogy tekergettem, egy idő után a jég mindig a földön landolt. Így telt el másfél óra, és szemben futni a nappal a Sió árnyéktalan töltésén nem volt éppen egy leányálom.

Éppen arra gondoltam, hogy a következő ponton több időt töltök majd el a jég elhelyezésével, amikor kaptam az égből egy kis „extra” áldást. Olyan jégeső zúdult ránk, amit még így a szabad ég alatt sosem éltem meg. Pillanatok alatt érkezett, szerencsémre a hátamba kaptam, és olyan érzés volt, mintha egy darálóban ülnék, ütött-vágott, ahol ért. A vihar után kétszer is leellenőriztem, hogy van-e még rajtam ruha, olyan érzésem volt, mintha a jég a bőrömet is leszedte volna. Fél perc alatt elázott mindenem, a cipőben csónakáztam, és mivel itt a töltésen még földút van, a járatok folyókká duzzadtak, és abban kellett trappolni. Oké, hűtés probléma megoldva. 😊

Félmaratonig még egész jól álltam (2:03), de aztán váratlan, vagyis inkább nagyon is várható dolog történt: 15-öt zuhant a pulzusom, ami ugye eddig sem volt az egekben. Persze sokan azt gondolják, hogy miért lehet olyan borzasztó alacsony pulzussal futni, főleg egy ilyen hosszú versenyen…? Sajnos ilyenkor az történik, hogy a vérkeringés fáradtsága miatt esik a pulzus, és ennek köszönhetően a terheléshez szükséges oxigént nem kapja meg az izomzat. Ennek eredménye: brutális szenvedés…

A 6 perces átlagot maratonig bírtam húzni, de akkor már nagyon a határon jártam, úgy éreztem, hogy a tartalékokat élem fel, ami ugye nem jó jel, hiszen még szűk 3 maraton van hátra… A keselyűsi fordító után egyre több vészlámpa gyulladt ki, és a Duna-hídhoz elérve először a verseny alatt belesétáltam. A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer visszasírom a tavalyi „szétfosós” Korinthoszt, de most felrémlettek az emlékek, hogy akkor itt a hídon éppen mennyire jól éreztem magam, ennek pedig most nyoma sincs…

Közel 7 percre esett vissza a tempóm, ötven kilométernél egy rendkívül mély holtpont köszönt rám. Nagyjából minden második gondolatom a feladás körül járt. Tudtam, hogy jelenlegi rossz állapotom még mindig nagyobb részt csak a fejben létezik, de ilyenkor nagyon nehéz kapaszkodót találni. Eszembe jutott, hogy nálam van a fülhallgatóm és a telefon. Bár ritkán futok zenével, most muszáj mindent bevetni, hogy kilábaljak a rémálomból…

Egy három órás Scooter válogatást indítottam el komoly hangerőn. Tudom, Zorán és Máté Péter sokkal mélyebb tartalmú dalokat készítettek, de azok most nem segítettek volna rajtam. 😊 Ide valami vérkeringés-szaggató kellett.

A hatás nagyon-nagyon lassan érkezett, kb. két óra zenehallgatásos futás után jött meg az, amire minden ultrán várok: „csend” lett. Nem, nem a zene állt le, Baxxter továbbra is üvöltözött a fülemben, hanem a gondolataim. A gondolatok nélküli, végtelen hosszú és monoton futás olyan lélektisztító hatással bír, amit csak azok tudnak elképzelni, akik már egyszer megélték. Tudatosan vagy tudattalanul, minden ultrafutó ezért az élményért fut.

Közeledett Baja, és én egy rendkívüli belső tapasztalással érkeztem meg a szabadidő központhoz, ahonnan még egy tíz kilométeres kört kellett kocognom a fordítóig. A szigeten szemben már érkezett az élmezőny, jó volt ismerős arcokat látni.

Aztán a szigetről kivánszorogva, megláttam a naplementét a Duna felett. Káprázatos volt. Megálltam, sétáltam, gyönyörködtem. Néztem az órát, bőven 9 órán belül elérem a fordítót, vagyis még 15 órám lenne, hogy visszasétáljak Szekszárdra. Kérdés: 9 óra futást és 15 óra sétát még ultrafutásnak neveznek…? Bizonyára igen, hiszen nem véletlenül adják meg a 24 órás szintidőt.

Besétáltam a fordítóhoz, és levettem a chipet. Nem indultam el vissza. Leültem, ettem levest és rizst, közben hallgattam az egyik crew tagot, aki csoportba terelte azokat az embereket, akik visszatúráznak a célba, még bőven beérhetnek szintidőn belül. Megfordult a fejemben, hogy velük tartok. Ha nem éjszaka következett volna, egészen biztos, hogy visszamegyek. De 7 óra vaksötét Duna-töltés-túra és utána még ugyanennyi világosban…? Hm…

Mikor negyedóra múlva felálltam, a hideg egészen a csontvelőmig hatolt, biztos jele a teljes kimerültségnek. Kiszállni vagy nem szállni ki? Ha pedig kiszállni, akkor: feladni vagy elengedni? Ha feladom, fájni fog, ha elengedem, csak mosolygok rajta…

Óriási verseny a Korinthosz. A legjobb szervezésű futóverseny, amin valaha voltam. Kőkemény útvonal, bár elsőre a „gátfutás” nem hangzik szörnyen, csak amikor már órákon át nyomja az ember, és a táj mégsem változott egy fikarcnyit sem, akkor jönnek a kérdések, hogy mégis mit keresünk mi itt…?

Ezt a futást elengedtem, de a Korinthoszt nem. Jövőre újra itt, hogy melyik távra, hogyan, az majd még kialakul. Rendkívüli élmény volt, és teljesen mindegy, hogy mi lett a vége.