Az idén már 6. alkalommal megrendezésre kerülő schladmingi esti Snowrun versenyt bár már pár hete ceruzával beírtam a naptárba, de mivel adott volt a helyszíni nevezés lehetősége is, ezért belekényelmesedtem a „ráérünk még eldönteni” érzésbe. Olyannyira, hogy épp a napi rendes futóedzésem végén jutott eszembe, hogy hoppá, ma este van a Snowrun verseny… A verseny rajtja előtt pár órával döntöttem el, hogy ha már itt vagyok, akkor megyek, kár lenne kihagyni egy ilyen bulit.
A versenyt két távon rendezik meg: Schladmingból indulva, fel a fekete/piros sípálya mentén 1000 m szintemelkedéssel az 1900 méteren lévő hegycsúcsra vagy „csak” a középállomástól csatlakozva 500 méter szinttel ugyanoda. Túrasível vagy futva lehet indulni.
A tavalyi képeket és időket elnézve eldöntöttem, hogy túrasível inkább nem próbálkozom, ezek az arcok másik ligában játszanak… Marad a futócipő és a „nem terhelem túlságosan magam” mantra jegyében a rövidebb táv. 500 szint hóban (ráadásul pont egy egész napos havazást követően) pont elég lesz.
A mi rajtunk 18:30-kor volt, fél órával a hosszabb táv rajtja után, így pont láttuk még elmenni az akkor féltávnál járó hosszú táv élmezőnyt. A túrasí tempóm kb. olyan viszonyban van ezzel a mozgással mint a futásom Kipchoge tempójával. Nyugtáztam magamban, hogy túrasí helyett most a futócipő + hólánc jó választás volt. Apropó felszerelésről: minden versenyszámban kötelező felszerelés a sisak és fejlámpa, futóknál nagyon ajánlott a bot és hólánc. Chainsen kiváló szolgálatot tett a 40%-os meredekségű, néhol a szél miatt igen jeges szakaszokon. Cipőnek a vízálló Dynafit Trailbrakert vettem fel, kamáslival kiegészítve. Száraz lábbal értem célba. Botoknak a túrasí botjaimat vittem. Ez a bot könnyű mint a terepfutó bot, de hótányér van az alján.
Bár a rövid távon nem volt díjazás, de azért rajtszóra rendesen nekiindultunk a hegynek. Mivel az utóbbi hónapokban elég sokat edzettem keményebb szintet gyűjtve, így magától az 1,7 km-re jutó 500 szinttől nem tartottam, csak attól, hogy vajon a friss hóban hogyan fogok tudni haladni. Mivel a versenyre nem dolgozták el a terepet, így a „szétsíelt” pályán egész jól lehetett kapaszkodni a hegyre, nem volt vészesen mély hó. 100 méter szint után már éreztem, hogy ez akár fél órán belül is meglehet. Bár bulinak indult és csak amolyan „funrun” érzéssel vágtam neki (főleg a reggeli futás és egész napos síelés után), de azért csak elkapott a versenyszellem, belőttem a fél órán belüli teljesítést mint cél. Ahol kapaszkodott a hóláncom, ott belefutottam, ahol mélyebb hó volt, bottal toltam magam amennyire lehetett. Bár nagyon rövid verseny volt, mégis sikerült teljesen fókuszáltan menni. Fejlámpák fénye, csak én és a hegy. Bár pár sráccal végig együtt haladtunk, de ez nem egy beszélgetős ultrafutás és az ahhoz tartozó pulzuszóna volt, 1-1 mosoly, biccentés, zilálás közben ennyire futotta csak. Utolsó letörés, már látszódik a célkapu, reflektor. Egy fokozattal fentebb kapcsoltam, bár az utolsó pár méter már nem esett jól, de azért befutottam. Az órám 470 méter szintet mért, időm 27:52.
Planai-on ezen a pályán soha nem mentem még felfelé hóban, csak nyáron túrázva. Állítom, hogy a hegyeket lehet csodálni, de igazán szeretni és tisztelni csak akkor, ha saját erőből megyünk fel ugyanarra a csúcsra, ahová lehet a felvonó is felvinne…